2017. augusztus 22., kedd

Kazbek - kaland a javából (ahogy én éltem meg)


    Miért ide? Nem is tudom már. Legyen teljesen új hely, legyen magas, legyen kihívás, legyünk ketten. Legyen Grúzia. Legyen Kazbek! Úristen, de magas! Hónapokig lestem a repjegyet - Gabó egyszer nézett rá és máris megtalálta a legolcsóbbat :). Épp az évfordulónkra! Úúú, szuper lesz!
    Igyekeztünk készülni rá, majdnem a teljes szabadidőnket rászántuk. 3 hónap, 3 nagyobbacska hegy, és minden hétvégén túra - ezt beszéltük meg és nagyjából tartani is tudtuk. Nyilván, mindenik túra a maga módján gyönyörű és én annyira szeretem, de ez azért más lesz. Én még nem voltam 3000 fölött, fizikailag ha nagyjából felkészülök, akkor is ki tudja hogy bírom majd az oxigénhiányt. Máris izgulok! Aztán jött a sok videonézegetés, utánaolvasás, úúú, ez nem lesz könnyű, Gabó, ez menni fog? Menni fog, persze, lehet én nem bírom majd, kell kötél, kell jégcsákány, hágóvas, magashegyi bakancsot venni kell, összekötjük majd magukat, jó lenne gyakorolni a gleccsermászást, esést, csúszást - jó lesz! Gleccser? Összekötni?? Még sosem csináltam, még nem volt hágóvas a lábamon. Reméltük, h a Venedigeren majd kipróbálhatjuk, de sajnos a köd miatt senki nem indult aznap neki a csúcsnak. Mi nekiindultunk, de vissza kellett forduljunk. Szóval, ez a próba elmaradt, de néztem annál több youtube tutorialt, meg videot, ami inkább elrettentő volt számomra, mint tanító jellegű. Legalábbis akkor ezt éreztem.
    Egyre jobban vártam, már azon kaptam magam, h izzad a tenyerem ha rágondolok. :)

    Aztán csak elindultunk végre, júl. 28.-án, pénteken. Gabó anyuja felvitt a reptérre, aztán nem túl kényelmesen, nem túl sok alvással és nem túl jól, megérkeztünk Kutaisziba, hajnalban. Sebaj, majd jobb lesz! Átöltözésem és kötőzködéseim miatt szerencsésen lekéstük a nagybuszt, ami elvitt volna a fővárosba, de ezzel végül mégiscsak jól jártunk, mert a következő kisbuszba 3 ülést kaptunk ketten, úgyhogy így felváltva próbáltunk egymás ölében aludni. Kb 4 (?) óra utazás után arra ébredtem, hogy Gabó hangosan mondja h basszus, lehet le kellett volna már szállni. Megkérdi, igen, le kellett volna. Megállítjuk, leszállunk, taxizunk a buszállomásra. Káosz fogadott, ami mint később kiderült, teljesen megszokott itt, mindenki alkudozik, mindenki a saját nyelvén :) Lelkesen lőttem az első fotókat és legszívesebben mindent megvettem volna máris a megálló melletti piacról. Rengeteg gyümölcs volt, fillérekért. Gabó taxit választott, ami kicsivel drágább mint a marsutka (kisbusz), de megáll a szép helyeken, és mégsem annyira zsúfolt. Szerencsém volt, elöl ülhettem, míg Gabó beszorult a 2 idegen mellé hátul, és hányingerrel küszködött. Döbbenve konstatáltam, h milyen őrült gyorsan vezet itt mindenki, rezzenéstelen arccal fejezve be az előzéseket, hajszálnyira a másik autótól, kicsit sem lassítva, cikázva az úton álldogáló tehenek/lovak között. Nem is értettem, hogy miért nem kint állnak és legelésznek a végtelen domboldalakon, miért jobb nekik a hidakon, kanyarokban hesszelni. Ez az út sem volt rövid, de a megállók tényleg szép helyeken voltak, és végre bekerültünk a hegyek közé.
     A falu (Stephansminda), ahova késő délután érkeztünk, nem épp olyan volt amilyenre számítottam. A szállások meg még annyira sem :) Nem volt foglalásunk, próbáltuk megtalálni a nekünk megfelelőt. Az első amit megnéztünk, és amit a taxisofőrünk ajánlott, hát.. érdekes volt. Egy kis, éppen csak bevakolt ház, a szoba berendezve, de középre betéve 5 db kórházi ágy (több nem is fért volna), a fürdő meg jóindulattal sem nevezhető annak. :) Mondta a néni, hogy 15 lari, ennyiért nem kapunk mást, ami végül be is igazolódott. További keresgélés előtt inkább beültünk kajálni egyet. A grúz konyha meglepően finom! Máris megkóstoltuk a khachapuri-t és valami sajttal töltött galuskafélét. Aztán újabb szálláskeresések, a nagy zsákokkal, Gabó hullafáradtan, látszott ahogy egyre inkább veszít a türelméből. De szerencsére nem volt nagy a falu és aztán csak kaptunk egy normálisabb kis szobát (ami nekem is megfelelt). Végre zuhany és hatalmas alvás.
    Másnap úri reggeli, aztán irány a hegy! Pár cuccot lent hagytunk a szálláson, megegyezve a tulajjal, hogy jó esetben 3 nap múlva visszajövünk.
    A csúcs már a faluból látszott, de rettenetesen messzinek tűnt. Szintben is 3300 m választott el:), de aznapra csak a 3700 m-en levő menedékház volt a cél - mondjuk az is 2000 m szintet jelentett.
Egy hirtelen kaptató után, a 2200 m-en levő Sameba templomtól már viszonylag kényelmes terep és tempó következett. Vígan haladtunk, az idő is kedvezett, kicsit felhős volt, nem tűzött a nap. Aztán elértük a gleccser alját, én annak is vígan, félcipőben vágtam neki, mert ugye nem csúszik az annyira - gondoltam. Aztán miután ugyanolyan vígan beleléptem a kb 1 fokos lefele zúduló gleccservízbe, egyből előkerült a baki, és már az sem számított, hogy h a zokni valahol kitudjaholvan a hátizsákban, mezítláb is jó volt, mindegy, csak meleg legyen. Aztán miután Gabó kétszer visszacsúszott, előkerültek a hágóvasak is és egyre ijesztőbbek lettek a hasadékok :) Mi meg már nem voltunk annyira vígak, eltevődött a fényképező, és egyre szótlanabbul haladtunk felfele. Közben besötétedett. Gabó egyszercsak a ház előtt nem sokkal rosszul lett. Nemcsak szarul volt, úgy is nézett ki, ott feküdt az ölemben, reszketett és nagyon fájt a feje. Ez nem volt túl bíztató. Próbáltam leplezni az ijedtségem, adni neki enni-inni, aztán várni, hogy jobban legyen. Összeszedte magát és végül felértünk a házba. Beérkezve a konyhahelyiségbe zeneszó, jó hangulat, meg egy tökrészeg tulaj fogadott. Megkönnyebültünk. Kaptunk egy szobát, és pár polifoamot, mert már csak a földön volt hely. Egész éjjel süvített a szél mellettünk, ezenkívül hangos ajtócsapkodások és beszédek, beázások, plussz Gabónak rettenetes fejfájás tarkította az éjszakát. Kb alig aludtunk valamit.
    Kábán indultunk másnap akklimatizációs túrára. Gabó noszogatásomra bevette az algopirint, és jobban is lett tőle. Bevallotta, hogy eléggé be volt szarva éjszaka, annyira fájt a feje. Nem vicc ha már 3700-on így van. Én is gyengének éreztem magam, nagyon lassan haladtunk, valamikor 3900 fele pattantam kicsit helyre, amikor Gabó meg újra le. :) Bár én aztán teljesen jól lettem, és úgy tűnt h az algopirin is jó béta, aggasztó volt Gabó folyamatos fejfájása. Úgy döntöttünk, hogy aznap éjjel nem kellene elindulni a csúcsra. Szóval még egy nap akklimatizálódás, aztán meglátjuk... Ételünk nagyon kevés volt, 1 zabkása és 1 zacskósleves 1 napra, plussz a kimondottan szar ízű, émelyítő, mindenféle ízesítésű energiaszeletek és zselék. Visszaérve a házba, láttuk h a cuccaink össze vannak hányva egy kupacba, és a szoba, ahol eddig ketten voltunk, totál káosz, kb 10-12 orosz (?) új arccal. Átcuccoltunk egy kisebb szobába, kaptunk ágyat (ha lehet azt annak nevezni). Kb 5 négyzetméteren egy emeletes ágy, 4 ember fent + 4 lent + az egerek. Szuper :) Amúgy a menedékházat még a  németek építették 1939-ben, azóta sem nyúlt hozza senki. Összesen 10 szobahelyisége lehetett, az első emeleten, alul meg gusztustalanul összeszarva, szemetelve. Ez sem volt kellemes éjszaka. Kb élére fordulva fértünk el 4en, Gabóra teljesen rátelepedett a mellette levő ukrán pasi, bónuszként meg kaptunk egy kis orosz horkolást is.
    Másnap jobban ment a túra, nekem semmi bajom nem volt, Gabónak már csak 4300-ról lefele jövet volt a nagyobb fejfájás. A kaja viszont egyre nagyobb gonddá vált. Nyálcsorgatva néztük ahogy a fizetett csoport majszolta a lapos grúz kenyeret, mindenféle jóval. Aztán az egyik helyi arc megszánt, adott nekünk pár zacskóslevest :)), végül meg az is kiderült h van rá esély h 10 dollár/főért betársuljunk a csoport vacsijához. Nyámi! Főtt, meleg kaja, leves, laska, saláta, sajt ! Micsoda dőzsölés! Már bántam h reggel loptam egy teafiltert Gabónak, magamnak meg egy kanál kávét.
A guide-ok szerint éjszaka szuper idő lesz a csúcstámadásra. Voltak akik már 5 napja várták a jó időt. Menjünk!! Eldöntöttük, éjjel 2kor indulás! Gabó füldugóval aludt kicsit, én lehúnyni sem bírtam a szemem, annyira izgultam. Arra gondoltam milyen emberek vannak itt, milyen kevés nő, mindenki full izmos, mindenféle hightech cuccokkal felszerelkezve. Már akkor is mosolyogva mértek végig amikor mondtuk, hogy a faluból jöttünk, cuccokkal, ketten. Ugyanis, mint kiderült sokan lovakkal hozatták fel a zsákjaikat, befizettek kajára, guide-ra, vagy félúton sátraztak egy éjszakát a menedékház előtt. És mi van a hegyi betegséggel? Mikor jön? Nem lesz durvább, ha eddig semmit nem éreztem? Csíki vagyok, bírni fogom!!- próbáltam mondogatni magamnak. Alig vártam, h induljunk. 1-kor kelt az orosz-ukrán melletünk alvó páros. Költöttem Gabót, menjünk mi is velük, jobb lesz ha többen megyünk. Gabó erre csak egy nyugi!-t válaszolt, aztán aludt tovább. :)
    Fél 2-kor keltünk, 2-kor léptünk ki a házból, akkor vettük észre h épp akkor indul egy 11 fős csoport. Gondolkodni se volt idő, egyből beálltunk utánuk. Nagyon gyors tempóban mentek. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy tudjam tartani velük a lépést. Egyszer sem álltunk meg a gleccserig, ameddig aznap kb 4, előtte levő nap meg vagy 7 pihenőt tartottunk (a saját kis tempónkban).
Menni kell, menni, menni! Inni is csak menetközben tudtam, egyszerűen a legkisebb megállást sem lehetett megengedni magunknak, mert tudtuk, hogy nem tartozunk hozzájuk, nem várnak meg, és a sötétben rettenetesen nagy segítség ha megy valaki elöl. Azt sem tudtuk milyen csapat, kik ők. Tizenhárom fejlámpa a sötétben, szótlanul. Egy halk "büszke vagyok rád" hallatszott hátulról. Mennyire ismer :) Ennyi kellett és máris bírtam tovább. Hallom ahogy ő is egyre hangosabban szuszog, de ha kérdem csak azt mondja minden oké. Figyelem az előttem levő lábát. Már sok órája nem is néztem mást. Gleccser alja. Akkor már 4100-200 m körül vagyunk. Nagyon fáztam. Nincs mese, menni kell, hágóvas fel. Ketten kötöttük össze magunkat. A sötétben tátongó hasadékok még ijesztőbbek mint nappal, de most nem volt idő ógabótutihogymegbír? , úvárjlassíts, énittnemmerek kijelentésekre. Menni kell, tartani a lépést. Gombóc a torkomban. Kezem nem érzem. Gondoljvalamiszépre! Dúdolok magamban, de 2 sornál több nem jut eszembe egy számból sem. Nem baj, mindjárt felkel a nap, megmelegít, mindjártmindjárt, deszpászitóó, csodálatosvilááág, korog a gyomrom, félek, de haladunk. Elérjük a nagyon hasadékos rész végét. Dejóó! Gyönyörű az ég alja, micsoda színek! Mostmár lemaradhatunk. Megpihenünk, iszunk. 4300 m - vagyis még 750 m szint. Haladunk tovább, serceg a hágóvas, jégcsákány. Az utolsó 300 m nagyon nagyon lassan megy. Már jobban fáj a hátam, mint fázok. Gabó előttem úgy tűnik mintha már inkább kézből vonszolná magát felfele. Nem jó látvány, segítenék, de nem tudok. Még 100 méter szint! 55 fokos teljesen jeges emelkedő. Alig merek lepillantani magam mellé, a több száz méteres völgyre. Hihetetlen érzés végig úgy menni, h egyetlen rossz lépés az életedbe kerül. Még nyomasztóbb, hogy nem csak a tiedbe, de a társadéba is, valószínűleg, hisz mindketten tudtuk, hiába ott a kötél, nem biztos hogy meg tudjuk tartani egymást.
    Aztán egyszercsak: Felértünk!!! Megcsináltuk!!! Csodálatos látvány tárul elénk. Mindenféle érzés kavarog bennem. Hegyi betegségnek nyoma sincs, helyette egyszerre sírok és nevetek. Micsoda érzés!! Milyen parányiak vagyunk! Mérhetetlen völgyek vesznek körül, veszélyek, szépségek, csodák! Megcsináltuk Gabó, ketten!! Annyira boldog vagyok! Gabó ennyire nem tudja kimutatni a boldogságát. Összeroskadva ül a hóban, hasít a feje, újabb algopirint vesz be, és már a lefelemenethez gyűjti az erejét. Kedvemért azért még beáll pár fotóra, de nem sokáig gyönyörködtünk a Kaukázus panorámájában. A lefelemenet kezdete gyorsan kizökkentett a mámorból, ugyanis a már felfele is ijesztő, nagyon meredek, jeges rész most még ijesztőbbnek hatott, annyira, hogy én már majdnem guggoló pozícióban haladtam iszonyú lassan, mert nem mertem felegyenesedni, minden lépésnél amennyire csak tudtam belemélyesztve a hágóvasam a jégbe. Aztán, konstatálva, hogy nem nagyon van vizünk (kb fél liter össz), igyekeztem amennyire csak tudtam gyorsan haladni, de ez kívülről inkább lassított felvételnek látszódhatott. Letudva a nehezebb, meredek részt, újabb és újabb megpróbáltatások jöttek. Még a hágón, a C1 fennsík előtt, épp egy pihenőt akartunk tartani, amikor azzal a lendülettel, ahogy levettem a zsákom a hátamról és letettem az arasznyi kis kitaposott ösvényre, az csúszott is tovább, lefele, nem hagyva időt, hogy utánakapjak. Döbbenve néztük ahogy gurul-gurul, mintha kicsit sem veszítene a sebességéből. Már csak egy kis fekete pötty látszott, amikor megállt egy gleccser szélén. Becsusszant Oroszországba:) Basszus, mi legyen, mi van benne, le tudunk menni, megéri? Tanácstalanul ültünk a kis ösvényen, mígnem jött két arc, az egyik "helyinek", vagy legalábbis a szétbarnult arcát alapul véve tapasztaltabbnak tűnt. Persze csak oroszul beszéltek.:)  Igyekeztünk megértetni magunkat, végül nagy nehezen mutogatva, megértetettek, meg mi is azt, h lemehetünk. Kimentettük a zsákot, de Gabó egy teljesen bizonytalan gleccserhasadék szélén kellett lavírozzon, és a 2 arc is mozdulatlanul nézte azért fentről, tudatosítva bennünk, hogy azért nem veszélytelen művelet. Meghatódva szipogok vissza az ösvényre, hogy megtette ezt értem és szégyenlem is magam, hogy ilyennek tettem ki még plusszba. A szikrázó napsütés folytatódott, csendben haladtunk, erőnk egyre csak fogyott, de ereszkedve Gabónak legalább múlt a fejfájása. Szemtanúi voltunk egy hasadékba zuhanásnak, ami szerencsére végül jól végződött, de ez is csak erősítette bennünk, hogy igyekezni kell, olvad minden, szemmel láthatóan szélesednek a hasadékok, ahol hajnalban még teljesen kemény felületen jöttünk, az most már nagyon olvadós, egyre több hasadék tárul elénk, és már nem attól félek, h húúdemély-nek néz ki amikor átugrom, vagy kikerülöm, hanem, hogy megtart-e ahova lépek a szélén. Elértük a gleccser alját, de még itt sem lehetett felszusszanni: mint egy várostromnál, a hóolvadás miatt megindultak a kövek a mellettünk levő hegyoldalról, néha iszonyatos robajt csapva. Szerencsére ezek jóval az ösvényünk előtt lelassultak, és megálltak.  De nem tudhattuk, hogy mindenik-e. Pár száz méter szintnyire előkerül a zsák aljából még egy üveg víz, amiről addig nem tudtunk, erőt adva a továbbiakhoz, így összesen 16 óra után újra leértünk a menedékházhoz. Megkönnyebbülés. Mostmár Gabó arcán is látni a boldogságot :) Zacskós leves és alvás, másnap még újra 2000 szint ereszkedés várt ránk. 
    Reggel háromszor akkora szájjal ébredtem, mint ahogy lefeküdtem. Gabó félálomban, szerintem nem is látva még rendesen, megjegyzi: "hát, kicsim,a  botox nem áll jól". Rettenetesen fájt, szétrepedezve, vastag sárgás genny folyt belőle. Hát, máskor ne csak az arcunkat kenjük be napvédővel!
    A lefele út sem volt kalandmentes, bár teljesen nyugisnak tűnt. Vígan, fényképezkedve mentünk lefele, végig a lenti gleccseren. Aztán egyszercsak egy gyors sodrású, agyagszínű patak keresztezte utunkat. A gleccser alatt, felett, mindenhol lezúduló víz itt összegyűlt és nem lehetett kikerülni. Itt bizony át kell ezen valahogy jutni. Felfele látszott hogy jön a grúz hadsereg, gondoltuk várjuk meg, ők biztos tudják a járást. Hát, ők is azt tudták amit mi láttunk, ki bakancsban, ki bakancs nélkül, átkeltek a vizen. Szerencsénkre, segítettek nekünk (talán viszonozva, hogy az azelőtti nap mi segítettünk nekik, egyik pihenőnknél, mutatva, hogy merre folytatódik az ösvény). Eléggé bátortalanul vágtam neki, a néhol térdig érő jéghideg víznek, mezítláb, hátamon a zsákkal, látva hogy az egyik katona lábát simán kisodorta maga alól a víz, teljesen, fejestől beleesve a patakba (vagy nevezzük folyónak). Gabó is meg- meginogva ment előttem, nem érezve a lábát a túlparton. Késő délután értünk a faluba, a régi szálláson új szobával vártak, bár 2 napot késtünk a tervezettnél. Végtelen zuhanyzás, grúz kajákban való dőzsölés és otthoni bejelentkezések után bezuhantunk a pihepuha babarózsaszín selyemágyba.
A grúz főváros, tengerpart és ottani élmények már csak ráadás volt.

Életem legnagyobb fizikai teljesítménye volt, Dél-Oszétia, Abbházia, és Csecsenföld között, ahol a természet egyszerre gyönyörű és kegyetlen arculatát mutatta.

Azt gondolom, hogy sok mindenre tanít meg a hegy. De legfőképpen kitartónak lenni, hálásnak és alázatosnak.

Sok mindenkinek köszönhetem ezt az életre szóló élményt, legfőképpen: Gabónak, aki végig bízott bennem (bennünk) és aki társam volt (ebben is); Anyunak aki biztos vagyok benne, hogy Fentről nagyon sokat intézkedett, hogy minden így összejöjjön; Apunak és Csabinak, akik végig leplezve, hogy mennyire aggódnak, nagyon vártak haza.


Puszi: Éva

Képek:
 Tbilisi, alkudozás a taxissal:

Útközbeni látnivalók:






Útközbeni finomságok:

Állatok a főúton, autópályán, mindenhol: 

Arcok:
 (aki majdnem megvert, mert lefotóztam), 




Bealudt: :) 
Szálláslehetőség Stephansmindában: :) 
a gyümölcsterítő : 

végül a választott szállásunk a falucskában: 
biztosan jól számoltak: :)
életkép a faluból: 
indulás: 





felfele:





(alsó gleccser túracipőben), 

menedékház, első szobánk: 

 menedékház: 



akklimatizálódás:



                                                                          (kőzuhanások)










                                                                                   (salewa)


második szobánk: 

csúcstámadás:














lefele:

                                                                            (a gruz hadsereg)
,









grúz ízek: 



Tbiliszi:                                                                       (szállás)



boldogság: 
Sztálin szülőháza, Goriban: 
Sziklaváros, Uplistsikhe



tengerpart, a modernkor és a szegénység keveredése:











                                                                      (török tea, grúz kaja)


                                                                      (Gabó a borbélynál)
                                                                           (dohányhegyek)

                                                           (szállásunk bejárata) és az utcája: 





1 megjegyzés:

  1. Szép volt gyerekek,de jobb,hogy nem tudtam milyen terep vár rátok!

    VálaszTörlés